Sokáig kerestem a bejegyzés címét, gondolkodtam, vajon mi lenne a legjobb szó erre az egészre, de mivel sok minden átfutott az agyamon, és rengeteg ideillőt (köztük sok nem szépet is) találtam, elég nehéz volt választani közülük.
A témám nem újkeletű dolog, szerintem mindenki tapasztalt már hasonlót... Olyat, amikor az emberi gonoszság a mérhetetlen butasággal párosul... A legtöbb ilyen "beteget" eddig a munkahelyeimen ismertem meg, és sajnos az pont az a hely, ahol az életünk legnagyobb részét töltjük. Tehát életünk felét hülyék közt kell leélnünk csak azért, hogy pénzt kereshessünk... Pedig a pénz nem minden! Viszont sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ne dolgozzanak. Úgyhogy inkább kockára tesszük a türelmünket, tönkre tesszük a lelki békénket, és ezek által porba tiporjuk a saját egészségünket... Mert előbb vagy utóbb úgyis ez lesz a vége... ha hagyjuk...
Én sokáig hagytam, hadd tapossanak le, gázoljanak csak át rajtam a saját törtetéseiket előtérbe helyezve, hagytam hogy megfélemlítsenek, megalázzanak. Mindezt nemes egyszerűséggel azért, mert egyszerűen képtelen voltam megvédeni magam, kiállni magamért, kinyitni a számat és visszadumálni nekik. Mert sokkal egyszerűbb a konfliktus kerülése, a látszólagos béke fenntartása - amit mellesleg csakis nekem köszönhetnek -, mint határozottan felszólalni, és megvédeni az igazamat. Egyszerűbb, de nem kifizetődő hosszú távon... Mert ha látják, hogy hagyom magam, akkor soha nem fognak leszállni rólam, folyamatosan támadni fognak, mert én vagyok a gyenge, ők pedig az erősek... de ha még csak ennyiről lenne szó...
A történetemben én itt nem tudok megállni, sajnos valakinek még ez sem elég... Rá kellett jönnöm, hogy én annál sokkal aljasabb, kétszínűbb, manipulatív, ocsmány emberekkel vagyok körülvéve, akik csak arra várnak, hogy mikor tudják a másikat jól hátba szúrni, és a kést mélyen megforgatni benne (a szemükben természetesen meg jópofizni)... Pedig első látásra csalóka az egész, mert majdnem mind anyukákról van szó, akikről az ember alapból csupa szépet és jót feltételez... de hát elég baj az! Ez csak a megtévesztés, ez csak valami álca, amit valamilyen oknál fogva felöltöttek magukra... Amit az olyan tiszta, őszinte emberek soha nem értenek meg, mint amennyien nagyon kevesen vagyunk. Sőt! El sem hisszük, hogy van ilyen, csak talán akkor, ha már huszadjára is pofára estünk miattuk...
Úgyhogy legalább ezt már megtanultam, hogy munkahelyen nem érdemes mondani senkinek semmit, főleg a magánéletemről, kizárólagosan csakis a munkával kapcsolatban szabad beszélgetni. Nyilván lesz olyan, akinek ez nem fog tetszeni, de hálisten nem kell mindenkinek megfelelni... Először saját magamnak, aztán pedig azoknak, akik igazán fontosak az életemben! A rosszabbik eset, amikor már a munkámba kötnek bele, esetleg szaladnak árulkodni a főnöknek, hogy nekem milyen szavak hagyták el a számat (mert kinyilvánítottam, hogy valamilyen feladatot - ami igazából nem is munkaköri feladat - nem kívánok tovább csinálni). Ezt pedig, mivel neki (a főnöknek) is ennyi agya van, készpénznek vesz, és tokkal vonóval beveszi az egészet. Az persze már nem jut el hozzá, hogy a munkatársaim/beosztottjai által esetleg pocskondiázva van, elég durván, mindenesetre én nem állok be ebbe a sorba! Hacsak egyszer rá nem kényszerítenek...
Annyit még a végére, hogy jelenleg ezt kezdtem el tanulni, mert sajnos alapból nincs meg bennem a magasról leszarás képessége, de dolgozom rajta!
Pár év eltelt, én is anyuka lettem. Lenyugodtam, feldolgoztam a történteket, és rájöttem, hogy ezek az emberek unatkoznak. Valószínűleg nincsenek eléggé leterhelve munkával, mert különben nem lenne idejük a szarkeverésre. Arra is rájöttem, hogy valami nagyon nincs rendben velük a magánéletükben, és irigyek arra aki boldog, ezért tudat alatt (vagy tudatosan) így próbálnak bosszút állni rajta.
Ha minden nap dolgozom, akkor a kollégáimat sajnos nem tudom távol tartani magamtól. Mivel azonban ennyire össze vagyunk zárva napi 8 órában, érdemes nyitni feléjük legalább egy kicsit.
Pár év eltelt, én is anyuka lettem. Lenyugodtam, feldolgoztam a történteket, és rájöttem, hogy ezek az emberek unatkoznak. Valószínűleg nincsenek eléggé leterhelve munkával, mert különben nem lenne idejük a szarkeverésre. Arra is rájöttem, hogy valami nagyon nincs rendben velük a magánéletükben, és irigyek arra aki boldog, ezért tudat alatt (vagy tudatosan) így próbálnak bosszút állni rajta.
Ha minden nap dolgozom, akkor a kollégáimat sajnos nem tudom távol tartani magamtól. Mivel azonban ennyire össze vagyunk zárva napi 8 órában, érdemes nyitni feléjük legalább egy kicsit.
