Ez a poszt most rendhagyó módon nem rólam fog szólni, hanem a lányomról, akit igyekszem minden nap kivinni kicsit a friss levegőre. Most hogy már 20 fok felett van a hőmérséklet, és kellemesen süt a Nap, érdemes kihasználni a jó időt.

Olyan jó, hogy végre már van egy kis színünk! Ez annak köszönhető, hogy napi 1-2 órát kint vagyunk, és élvezzük a napsugarak lágy ölelését, az enyhe szellőt, és a virágok illatát. A virágok, melyek gyönyörű lila, sárga és fehér színekben pompáznak, és amelyeket minden alkalommal hatalmas lelkesedéssel szed az én pici lányom. Ha meg kéne mondani a fajtájukat, nem tudnám, de van egy, amelyik néha bóbitás formájában kerül a szemünk elé. Ez a pitypang, vagy más néven kutyatej, vagy harmadik néven gyermekláncfű.

A kislányom számára jelenleg ez a mumus, a bóbita. Ez az, amitől félni kell, amitől sírva el kell szaladni, mert van benne valami ijesztő. Hogy mi? Azt ne kérdezze senki, mert nem tudom rá a pontos választ, de amint megpillantjuk ezt a pitypangot, hátra arc van, és menekülés. Gondolkoztam, mi lehet a baj, hogy miért ijed meg szegény minden alkalommal, amikor meglátja ezt a gömb alakú növényt. Szerintem egyszer, mikor elsétált egy mellett, belekapott a bóbitába a szél, és hirtelen elrepítette a magokat.

Na de reméljük, ez majd változni fog. Amúgy más virágokat és növényeket nem engedek neki letépni, illetve megtanítom majd rá, hogy védeni kell őket ugyanúgy, mint a természetet, hiszen a virágok is ennek a részei. Most még pici, ez leköti, de nem sokáig fogja érdekelni, főleg ha elég érett lesz majd más elfoglaltságok iránt is.