Szerencsére nem ártalmas szenvedélyről van szó, hanem nagyon is jótékony hatású, testet-lelket (nálam legalábbis) megmozgató sportról. Ez bizony a biciklizés... Hogy én ezt mennyire imádtam, te jó ég! És már mennyi ideje nem hajthattam, azt le se merem írni... Na jó, leírom: kb. 20 éve...
Szóval már csak ezért is volt szinte teljesen új érzés ráülni, és tekerni (vagy éppen gurulni, mikor milyen az út). Amikor most először felpattantam rá, - a kicsit félő, "vajon mennyit felejthettem?" érzéssel a lelkemben - egy csapásra rájöttem, hogy valójában nem is volt mitől tartanom. Ezt a dolgot tényleg nem lehet soha elfelejteni!
Először csak gurultunk, de már az is remek érzés volt, mert a sok kihagyás miatt dolgozott bennem kicsit az adrenalin. Így elsőre még nem tudtam minden kis gödröt, bukkanót kikerülni, de idővel újra rájöttem, hogyan lavírozzak. Néha kicsit ijesztő volt a sebesség, és időnként be kellett fékeznem, de alapvetően jó tempót mentünk.
Aztán jöttek az emelkedők, amikor igénybe kellett vettem a váltókat, ennek ellenére itt-ott azért le kellett szállnom, és úgy tolnom egy-egy szakaszon a bringát.
Összesen másfél órát tekertünk, ez bemelegítésnek bőven jó volt. Idővel szépen fokozatosan majd emelem a táv mennyiségét, de nem akarom hirtelen, hogy aztán friss műtöttként esetleg megerőltessem magam...
Mindenesetre a terv adott: amíg az időjárás megengedi, mindenhova ilyen formában eljutni, ahova csak lehet, minél többet tekerni! Mert tekerni jó!
A biciklihez sajnos azóta nem nagyon nyúltam, pedig milyen szépek voltak ezek a tervek... Egy időben betekertem minden reggel a munkahelyemre és azzal is mentem haza. Nyilván télen nem lehet tekerni, de mivel évről évre egyre enyhébbek a telek, jó eséllyel ez majd egész évben kivitelezhető lesz. Nem tettem le erről az imádott tevékenységemről és soha nem is fogok!
