Ontom magamból a bejegyzéseket, mi? Á nem, csak úgy tűnik... :) Mivel az eddigiek nagy része korábbi írásaimból származik, így nem tart sokáig újra posztolni őket. Ennek ellenére (vagy ezen felül), mégis úgy érzem, hogy írnom kell. Nem tudom mi okozza bennem ezt a késztetést, de a rég múlthoz képest most talán annyiban más a helyzet, hogy értelmes szavakba, mondatokba tudom önteni a mondandóimat.
Értelmes alatt itt azt értem, hogy elsősorban saját magam számára élvezetes, szórakoztató, elgondolkodtató, tanulságos. Most már nem úgy nézem vissza a soraimat, hogy az másoknak hogy tetszene, hanem az a fontos, hogy nekem mit jelentenek. Nem lesz mindegyik írásom kellemes emlék, de többségüknél biztosan elfog majd az a bizonyos keserédes nosztalgikus érzés, amikor visszaolvasom őket.
Mivel pár bejegyzéssel ezelőtt változásról beszéltem, minden erőmmel igyekezni fogok pozitív hangvételűre venni a figurát. Ez az egyik nagyon lényeges pontja a gyógyulásnak, az életnek, mert szerintem pozitivitás nélkül nincs értelme semminek. Tehát magamnak írok igen, de ha ezzel közben segíteni tudok másoknak, akik hasonló cipőben járnak, az már csak hab a tortán. Először viszont nekem kell rájönnöm, kikísérleteznem, hogy mire is jutok.
Valahányszor írni támad kedvem, jönni fogok és írok valamit, bármi legyen is az. Előbb utóbb úgyis minden sorra kerül...
Na de hogy miért írok ennyit, amikor régebben olyan nehezemre esett? Pontosan még nem tudom, de már dereng valami. Élőszóban megbeszélni a felmerülő problémákat sosem voltam képes, írásban se tudtam vagy mertem mindent (vagy semmit se) feltárni, most azonban valami változott...
